A HALLGATÁS - BELEEGYEZÉS

Nagyon sokáig a „nem politizálok”-kategória voltam. Egyébként is mindig kerültem az értelmetlen, üres vagdalkozást, a hőbörgést, a sztereotip megnyilvánulásokat, márpedig a politizálás tetemes része a közösségi és más oldalakon is így zajlik. Nem akartam konfrontálódni, nem akartam ebben részt venni. Nyugalmat akartam.

Vannak azonban bizonyos helyzetek, amikor nem tudok csendben lapítani, amikor nem tehetem, hogy "kívülállóként" viselkedek, a magam kis menekülős békéjében, ez az időszak most ilyen.

Mert a nyomorult világunkról van szó, ahol mindannyian élünk, ahol mindannyian születtünk (és ahol majd meghalunk), ahol a gyerekeinket neveljük, vagy már felneveltük, és ahol mindannyian egy élhetőbb életet szeretnénk a számukra, és a magunk számára is.
Csakhogy ez a világ már annyira eldeformálódott, olyan korcs és torz lett, hogy az ember azt hinné, bármelyik pillanatban felfúvódhat és szétrobbanhat a sok "mérges gáztól”.
Hömpölyög a mocsok, bármerre fordítom a fejem, szinte csak azt látom, érzem, ahogy fortyog a förtelmes, haraggal, gyűlölettel telített indulat, és mindig megtalálja a kicsi, gyenge, védtelen pontokat, a "másokat", mert meg kell valakin torolni... mit is? Az nem érdekes. Düh van, és azt le kell vezetni. Bosszút kell állni. Elégtételt kell venni. Ki kell irtani minden mocskos cigányt, zsidót, buzit, retkes, sötét bőrű menekültet, mindenkit, aki nem olyan, mint én, aki... más.
De legfőképp a csíráját. A gyerekeket. Hogy föl se nőhessen belőle egy se! 

Nem bírom én ezt már csendben tűrni. Mostantól a legkevesebb, hogy legalább így, a kényelmes fotelből, a magam szegényes, billentyűkoptatós, virtuális módján -  de harcolok.

Igen, ott leszek, és nem fogok hallgatni, ha  bármilyen nemzetség kiirtására buzdít valamelyik sötét agyú honfitársam, nem fogok hallgatni, ha lábbal tiporják azokat, akik már amúgy is a leges-legalján vannak a pokol bugyrának, nem fogok hallgatni, ha zaklatással, fenyegetéssel, megfélemlítéssel, gyűlölettel vagy gyűlöletkeltéssel találkozom.
Elhatároztam, nem fogom ezt tűrni akkor sem, ha innentől nekem is félnem kell, mert nem tudok úgy tenni, mintha mindez meg sem történne. 
Nem vállról indítható rakétával, vagy számszeríjjal fogok hadakozni, mert egyrészt kinőttem már ebből a korból, másrészt nem hiszek a fegyverekben. De kinyilvánítom a véleményemet, mindig, mindenhol, ahol úgy érzem, méltánytalanság ért bárkit, aki nem szolgált arra rá, és akinek nincsenek eszközei ahhoz, hogy megvédje saját magát.

Aznap este - megszakítva a Facebook-os oldalam addigi kicsikertemes/levendulás arculatát - , mindezeket úgy hirtelenjében meg is fogalmaztam, és megosztottam a falamon életem első politikai tartalmú bejegyzését. Egy ifjú mélymagyar gyűlölködésre buzdító, elferdített, hazug, hörgő-fröcsögő posztját elemeztem/kommenteltem. 

Éjszaka már ott virított a reakció:

 "Cigányvédő libsikurva te is mehetsz majd az égetőbe a korcsokal eggyüt!!!!! "

Hoppá! 

 Másnap reggel pedig egy privát üzenet várt.

"Nem ám megbuggyansz, Ági, tudd már, hova teszed az eszed! Nekiállsz itt a politikával foglalkozni, meg a zsidókat, cigányokat, menekülteket védelmezni, eszem megáll. Nem ilyen voltál te!Tessék csak szépen ahogy eddig, megosztogatni a természet szépségeit, meg a levenduláidat, meg a klassz fotókat, a sok pozitív dolgot. Figyeld meg ha most nekiállsz itt biztatni ezeket az antirasszistákat vagy kicsodákat, elfordul tőled a "holdudvarod", és egy lélek nem fogja lájkolgatni a posztjaidat, meg a margarétáidat, mert az emberek félnek.Jobb lenne, ha te is félnél. Ne merülj bele ebbe a kisebbségvédésbe, főleg ne a fb-n, mert nem tudhatod, hogy ki kivel van (pl. lehet nagyot csodálkoznál, ha egy-két „barátodról” kiderülne hogy szélsőjobbos, stb.) Az se jut az eszedbe, hogy ezek képesek és  megkeresnek (és könnyen meg is találnak, hisz éppen csak a pontos cím nem nyilvános az oldaladon meg a mobilszámod :D),és jaj lesz neked! térj észre, tudod, hogy ezt nem bántásból írom, hanem féltésből."

Most azzal riogatnak, hogy összeomlik a kerek kis világom?
Most be kéne ijednem? Ha elfordul tőlem a "holdudvarom", hát ebben semmi nincs, amit sajnálnom kéne. Mert aki igaz barát, vagy hiteles "haver", az sosem fordít hátat.  Aki meg mégis, azért nem kár. Ilyen egyszerű. A lájkok meg... ugyan már! 

Hogyan is magyarázzam az engem féltőknek: nem, nem vetem bele magam a politika áradatába, nem leszek antirasszista vezér. Mindössze annyi történik, hogy nem tudok már csendben elmenni olyan dolgok mellett, amiket rombolónak, veszélyesnek tartok, és amik homlokegyenest ellenkeznek a gondolkodásmódommal.

Annyi már köröttem a gyűlölködő, félelmet keltő, rágalmazó, irtani, kasztrálni, felkoncolni akaró ember, annyi a becstelenség, hogy úgy érzem; ha hallgatok, cinkos vagyok.
Ha ennyi-sok évet leéltem úgy, hogy nem sunyítottam, nem lapítottam, hát ezt a maradék keveset már nem fogom másként élni.

Egyre többször fordul elő, hogy levegő után kapkodok,  amikor egy-egy régi ismerős oldalán egyszer csak felbukkan valami olyan tartalom, ami egyértelművé teszi; ő is előítéletekkel teli,  gyűlölködő, uszító… Vannak köztük virtuális ismeretségek, de személyes ismerősök, barátnak hitt emberek is.

A megosztottság, a gyűlölet és az erőszak elhatalmasodása egy olyan újabb, sötét időszakot borítékol, amilyenben már volt része a világnak (meg az országunknak is). Nem csak én, de senki nem akarhatja, hogy ez újra megtörténjen. 
Ezért sokaknak tiltakozni kellene. Főleg azoknak, akik hozzám hasonlóan származásukban, hovatartozásukban közvetlenül nem érintettek (tehát nem zsidók, nem cigányok, nem melegek, nem menekültek, nem hajléktalanok stb.), mert ha hallgatunk, az csendes jóváhagyás, beleegyezés mindenbe, amit pedig szívünk mélyéből elutasítunk.

***************************

ALAPTÖRVÉNY-MÓDOSÍTÁS (??)

Amikor a demokrata érzelmű  fiatal civilek  „elfoglalták” a fideSS-székházat, összeszorult a szívem, látva, milyen kevesen vannak, milyen csendesek, - és milyen elszántak. Annyira, de annyira sajnáltam, hogy nem most vagyok fiatal.
Folyamatosan követtem az eseményeket, és – jobb híján – virtuálisan csatlakoztam a lelkesedők/lelkesítők táborához.
Később a diákok blokád alá vették a Parlament bejáratát, hogy az aznap esedékes negyedik alaptörvény-módosítást megakadályozzák, és ugyanaz a szorongató érzésem volt: - siralmasan kevesen vannak.
Mikor, hogyan lesz ebből a pár száz emberből számba vehető, hömpölygő, félelmetes TÖMEG, akiket már nem lehet semmibe venni, akikre már oda kell figyelni?! 
Mi a frászfene van itt, hogy alig néhány embert izgat a jövő?

Most pedig jön a „Don-kanyaros” szöveg: :D

1972. március 15.-én a Petőfi szobortól a belváros utcáin át hosszan kergettek bennünket a rendőrök. 19 éves voltam. Ott voltunk, mert úgy éreztük, haladó szellemű fiatalokhoz méltatlan lett volna hallgatni ott az örökmécsesnél. Pedig akkor még nem volt tüntetési meg gyülekezési jog, nem volt semmilyen jog, csak kussolni volt szabad. Mondhatnám: akár csak ma, de ez mellékszál.

Mi akkor nagyon sokat kockáztattunk, sokkal többet, mint a ma tüntetői. Nagy volt a tét. A barátaim jó részét kirúgták az egyetemről, többen börtönbe kerültek. De ott voltunk, mert ott volt a helyünk.  Tele voltunk büszke öntudattal, tenni-, változtatni akarással. 

A ma fiai-lányai miben bíznak, miben hisznek, mit remélnek?