FUVAROZÁS 
(Fordulatokkal - és némi előítélettel). 

Meghozták a zúj fagyasztószekrényt. A kb. 6-8 éves bekrepált, a szerelő csekély 4ezer forintért meg is mondta nekem (bizalmasan), hogy javíthatatlan.

Két tarra vágott  (ebben nincs semmi különleges; Fecóapi is tarra vág) nagyon fáradtnak tűnő srác érkezik a furgonnal, megállnak a ház előtt.  
Mondom - nem lenne egyszerűbb, ha kicsit betolatna? Itt az üres kocsibeálló, nem kellene annyit cipekedni. 
(Fogalmam sincs, miért akarom kímélni őket, az üzlet innen retúrban 30 km., a szállítás 6ezer jó magyar forint, de ugye a jó lélek el ne haggyon soha - mondta mindig jóanyám...)
Áááá, aszongya, nem számít az! (Nem parkol be.)
Jóóvan, te tudod. 

Kinyitom a fél kaput, erre bejön az egyik, lobogtat egy papírt, hogy ezt előbb alá kell írni.
Mondok: édes gyerekem, nem írok én alá semmiféle papírt, míg nincs a helyén a cucc!

Akkor kicsit (de csak nagyon kicsit) elbizonytalanodik, zavarba jön, és elkezdi magyarázni, hogy milyen papírokat is tartalmaz még a kezében levő műanyag dossziécska, leállítom, tudom, mik azok, ha nem tudnám, majd megnézem, - lehet behozni az árut, nem akarnám húzni a drága idejüket. 

Ismerem őket, évekkel ez előtt kétszer is jártak már itt, szóval nem tegnap óta fuvaroznak. Ehhez képest azt sem tudják, hol, hogyan fogják meg a gépet, minden pillanatban azt hinné az ember, menten eldobják. A kb. 10-20 méteres szakaszon kétszer is leteszik, másik fogást keresnek, egy ilyen mutatvány után az egyik felkiált: - Jaj, a kezem!

Nem bírtam a véremmel (*pirulós). Mondtam neki: - Édes gyerekem, mindjárt megsajnálom. A másik régi, ugyanilyen gépet délelőtt cepeltük hátra a fedelesbe, kb. háromszor ekkora távolságra, egy nem ilyen jól táplált, háromajtós szekrénnyel, mint maga, hanem egy cingár, sokkal idősebb emberrel. Még csak nem is pihegtünk. 

Már semmi sem a régi. A fiatalok egészsége, erőnléte sem. Vagy úgy gondolta, ha nyavalyog egy kicsit, még rádobok valamennyi jattot a hetezerre? 
Tévedett. 

Míg írom e sorokat, csörög a vezetékes telefon. A szállító az, és ...izé... nem tetszett fizetni.  :D :D :D
Agyam eldobom. Ez nekem fel sem tűnt.  Most hogy jól belegondolok, lehet, kicsit ledöbbentek tőlem a skaccok... annyira, hogy a pénzről is elfeledkeztek.  :D :D

**************************************
Eddig a tegnapi történet, amit ma délutánig (2014.04.05.15:20) huszonegyen lájkoltak, és amit több ismerősöm is kommentelt. Jókat derültünk, - hja, ilyen az élet...

Másnap (ma) telefon: jönnének a pénzért. 

Az előző nap történéseit (és a plusz-kilométereket) tekintve biztosra veszem, hogy nagyon utálnak. Ehhez jött még, hogy számlát kértem, ami nem kevés időt vett el tőlük ebben a robotolós rohanásban.
Szinte már biztos voltam abban; meg vannak győződve róla; szívatom őket - pedig Isten bizony, nem, csak szeretem, ha a dolgok rendben vannak.  

A papírozás közben elbeszélgettünk. Jobban megnézve a "főnök" már nem is olyan "srác".... körmölés közben a gyomrára tapasztja a tenyerét...  Kérdem; 
- Nem sokat evett még ma, ugye?
- Ma még semmit. (délután fél kettő)
- Pedig ez így.... 
- Nincs idő rá. Még megyünk négy helyre, végezni kell.

Aztán kiderül az is, hogy  rengeteg baja van az egészségével, sokkal több annál, mint amennyivel normális esetben ebben a korban küzdenie kéne... a szakma összes tipikus "velejárója", ismerem, Édespárom is ebben a cipőben jár. :(

Már árkon-bokron túl járhatnak, mikor visszatérek a konyhámba. Épp most lett kész az orjaleves, finom, tápláló, olyan igazi "gyógyétek" a fájó gyomornak. Utánuk csörögjek? De hisz rohannak... Egyáltalán - elfogadnák?  Dilemmázok még egy ideig, aztán úgy döntök, hagyom őket békén tovább nyargalászni, ha időt akarnának szánni az evésre, megtennék.

Nem esett jól felfedezni magamban, hogy  - bármilyen csekély mértékben és bármilyen rövid időre is, de -  beskatulyáztam őket. Bizony, ezt tettem, pedig milyen kritikus szemmel nézem, ha ezt mások csinálják... 

Olyan nagyképűen, magabiztosan tudunk ítélkezni! Megvan a véleményünk: ez ilyen, az olyan. Pedig dehogy tudjuk, milyen a másik ember! Egy másik életből csak a felszínt látjuk, a jéghegy csúcsát. De hogy mi is történt annak a másik életében a születésétől mostanáig, hogy mitől lett olyanná, amilyen, milyen terheket hordoz, sokszor alig-alig sejtjük.

Ismét meg kell tennem néhány lépést azon a bizonyos lépcsőfokon, és már kezd derengeni, hogy ezek a lépcsők soha nem fogynak el, míg élek...