Már a kezdeteknél voltak intő jelek, de mindannyiszor elhessegettem a rossz érzéseimet.

A munkálkodásunk első lépése lett volna egy számlanyitás, Sándor nevére, ám ő hevesen tiltakozott ellene, azzal hárította ezt, hogy a lakáshitel- és egyéb tartozásai miatt az oda gyűlt pénzt azonnal zárolnák.
Akkor jött az ötlet, nyissunk a lánya számára egy bankszámlát, és majd oda kérjük az adományokat. Sándor ez ellen még hevesebben tiltakozott. Már akkor gyanakodnom kellett volna (mi ez, ha nem bizalmatlanság a "lányával" szemben?).
Több, mint egy hete tartottam már telefonon a kapcsolatot Sándorral, és még mindig úgy tudtam, a "háttérhang", Barbara az ő lánya Egy alkalommal Sándor át is adta a telefont, mert ő is szeretne bemutatkozni nekem. Elmondta, hogy ők most nagyon boldogok, mert mindketten dolgoznak, nagyon elfoglaltak, és sokat aggódtak Sándor miatt. 
Barbara arra kért, hogy töltessük fel az ő telefonját is, - megtettük (bízva abban, hogy ezzel is a Sándor körüli dolgok jobbítását segítjük).

Teltek a napok,  admin-társaim, aktivistáink, és más segítők is naponta megfordultak Sándornál, és hol egyikük, hol másikuk számolt be arról, hogy valami rendfélét kéne már tenni ott... 
Már kiszemeltük a szekrénysort, szervezkedtünk fuvar-ügyben is, de gondban voltunk, ugyanis a lakásba már egymás hegyén-hátán volt minden, talpalatnyi hely nem volt.

Aktivistáink egyre biztatták Sándort,  próbáljon segítséget kérni a "lányáéktól" ebben a munkában. A helyzet azonban nem változott,  csak a zsákok tartalma kezdett egy idő után szemmel láthatóan apadni, és érezhetően egyre kevésbé tolerálta Sándor a nógatást, hogy kezdjen neki a szelektálásnak. Felajánlottuk, ha ő vagy Barbara nem akar/tud tenni ennek érdekében semmit, odaküldenénk az erre vállalkozó csoporttagokat.

Egyik admin-társam panaszát is "félresöpörtem", aki ezt írta : "Kb. 5.-e óta könyörgünk, hogy válogassa szét az adományokat, csoportosítsa, mert szerveztünk "raktárhelyiséget" ahová el lehetne vinni a pillanatnyilag felesleges holmikat, vagy legalább a szennyest tegye külön, válogassa ki,  hogy mehessenek a mosást felvállaló aktivisták, de semmi nem történik."

Amikor arról volt szó, hogy szeretnénk, ha Sándor maga is részt venne az élete megváltoztatásában, és kértük, ezekben a segítségét, arra hivatkozott/panaszkodott, hogy a rengeteg telefonáló miatt ("akik közül tízből nyolcan csak mocskolódnak") nincs ideje ilyesmire.

Ekkor kértük mindenkit, ne hívják már telefonon őt, mert kezd belefáradni ebbe a hirtelen jött népszerűségbe, különösen, hogy nekünk már van kapcsolatunk vele, intézzük a dolgait, és rajtunk keresztül tudnak segíteni neki - főképp már csak pénzadományokkal.

Törtük a fejünket, hogyan segíthetnénk ezen az áldatlan helyzeten, féltettük is védencünket, eldöntöttük, hogy - mivel  két telefonja is volt - , megkérjük, hogy a kiplakátolt cédulán szereplő telefonkártyát ne használja, azt a telefont kapcsolja ki, és feltöltöttük a másik 70-es kártyáját, amin onnantól csak mi értük el.

Sándor az első napokban hálálkodott, mennyivel megkönnyítettük ezzel az életét, dicsért bennünket, milyen jó ötlet volt, van végre egy kis nyugalma.
Két nappal ez után közölte, hogy elveszett (?) az a frissen feltöltött telefon.
A baj csak az volt, hogy hármunknak háromféleképpen mesélte el ezt a történet. 
Mondtuk neki, akkor kapcsolja vissza az eredeti telefont, bár így nem tudjuk garantálni, hogy a zaklatókat elkerülje.

A 168 óra c. folyóiratban megjelent cikkből tudtam meg, hogy Barbara nem lánya Sándornak. Nem tagadom, ez megdöbbentett, megrendített. Különösen az a rész zavart, mi szerint "felváltva hívja Száraz úrnak és apukának Sándort", de az is,  hogy "a teljes nevét nem szeretné megmondani".

Amikor Barbara írt a csoportunkba (jan. 9.) épp a sűrűjében voltunk, elkerülte a figyelmemet, hogy ezzel kezdte: "én vagyok Sándor nevelt lánya..." Akkor sem szólalt meg bennem a vészcsengő, mikor ezt olvastam tőle: "Köszönöm a munkalehetöséget, élni is szeretnék MAJD vele, de most apukám mellett a helyem,hogy támogassam,őtt mert nagyon pörögnek az események."
Nem gondolkodtam azon, miért lett hirtelen megint munka nélkül, és miben, hogyan is támogatja tulajdonképpen "apukát". 
A történet azon részével nem foglalkoztam, hogy milyen sikkasztás, hűtlen kezelés volt Sándor múltjában, ami miatt a sakkszövetség leváltotta, illetve elküldte őt, (pedig ezzel kapcsolatban is többen írtak nekem volt munkatársak, a sakkvilágban élők). 
De nem a múltban vájkálás volt a célom, hanem a segítés, ezekről a dolgokról a napi telefonbeszélgetésekkor sem faggattam őt.

Viszont egyre többször esett szó arról, hogy Sándor passzív, ha a segítők hívták telefonon, hogy mennének (iratokért a hivatalos ügyek intézése miatt, szakemberekkel, akik a lakásban szükséges munkákat mérnék fel, stb.), ő többnyire Barbaránál volt, vagy épp oda igyekezett, különösen, amióta megvásároltuk számára a bkv-bérletet, egyre nehezebb volt vele időpontokat egyeztetni.

Sándor azt mondta, ő próbált segítséget kérni, de az önkormányzatnál "lerázták", egyszer kapott csak 5e. Ft. segélyt tőlük.
Amikor Kovács Krisztina aktivistánk intézte a hivatalos ügyeket, az önkormányzatnál az ügyintéző elmondta, hogy 2012-ig Sándor rendszeresen kapott tőlük segélyt. Krisztina rákérdezett, hogy ez miért szűnt meg, a válasz az volt, hogy Sándor a szűkös évek alatt mindössze egyszer volt náluk, nem működött velünk együtt, nem reagált semmire.

A családsegítő szolgálat munkatársai felajánlották, hogy napi egyszeri meleg ételt biztosítanak a számára, de Sándor nem élt ezzel a lehetőséggel, azt mondta, hogy "de nem küldik az embert, azt akarják, hogy én menjek be a hivatalba, különben is az a hely olyan messze van, hogy én nem tudok oda minden nap elmenni ebédelni." (Mint az egyik aktivistánk kiderítette, ez a hely Sándor lakásától kb. 10 percnyi sétára van.) Nem értettük, hisz az a szálló, ahol a "lánya" lakik, és ahova naponta elmegy, kb. egy órányi utazásra van tőle.

Több hasonló dologra derült fény (ellentmondások, kinek-kinek másképp tálalt történet-részletek, stb.), és kezdett kikerekedni egy olyan benyomásunk, hogy Sándor nem őszinte, alapvetően hányaveti, felelősséget felvállalni és önmagáért tenni nem akaró, öntörvényű ember.
Az is egyre nyilvánvalóbb volt, hogy nem számíthat a "lányára", semmi nem utalt arra, hogy bármiben is a hasznára, segítségére lenne, Barbara inkább csak irányítja őt. 

Az az aktivistánk, aki a villanyszerelőket vitte a lakáshoz dolgozni, arról számolt be, hogy Barbara ezeket a (z adományozók által fizetett) szerelőket folyamatosan irányította, utasította, erőszakoskodott, hogy (ha ők rendben is találják a falon belüli vezetékeket) azokat cseréljék ki teljesen, mindezt abban a stílusban, mint a "ház gazdája", akinek döntési joga van az ottani dolgokban.

Sajnos egyre inkább azt tapasztaltuk, hogy védencünk sem az az ártatlan, elesett ember, amilyennek hittük. "Nagy zsugás"... mondják az aktivisták egyre többször, arra alapozva, amikről vele beszélgetve tudomást szereznek. 
Két aktivistánk is jelen volt például, amikor Sándort munkaajánlattal keresték telefonon, és ő azt válaszolta, hogy köszöni szépen, de már nincs szüksége munkára, és különben sem érne rá, mert neki most sok dolga van, és a "családjával" is törődnie kell.

Mi azt látjuk, hogy Sándornak nincs rossz fizikuma. Úgy is lehetne fogalmazni, egy "megkímélt" fizikai állapotban van, tekintve, hogy (bérlet nélkül) eddig naponta órákig gyalogolt  fel-le a városban, több kilométert is megtéve, a kifejezetten "nehéz fizikai munkán kívül" bármit el tudna vállalni, amiért rendes fizetést is kaphatna. 

Kétségbe voltunk esve. Mi heten, adminok (de a háttérben még nagyon sokan!) negyedik hete fáradhatatlanul munkálkodtunk azon, hogy az ügyeit rendbe tegyük (az aktivisták talpaltak az ELMÜ-nél, Önkormányzatnál, ügyvéd-ismerősöket vegzáltak, szívességeket kérnek, saját zsebből polcokat vásárolnak, kétkezi munkával segédkeznek a mesteremberek mellett, fuvart vállaltak, stb.). A pénz csak gyűlt a számlán, és egyre nagyobb lett a félelmünk, hogy mindez rövidesen kárba vész, hisz sem Sándor, sem azok, akiket ő a "családjának nevez" (Barbara és férje) nem vettek részt abban a munkálkodásban, ami Sándor életének jobbá tételét célozta. 

Sokat gondolkodtam ezen. Arra jutottam,  hogy akármennyire is "kétséges" Barbara jelenléte Sándor életében, nagyon úgy tűnik, hogy ez a nő a "napsugár" az ő számára, és talán úgy érzi, ezt akarjuk elvenni tőle. Meg szerettük volna értetni vele, hogy nem erről van szó, mi boldogok lennénk, ha azt látnánk, vannak körülötte, akik szeretik, feltétel nélkül és önzetlenül támogatják.
Ha nem tudjuk meggyőzni arról, hogy mi csak biztonságban szeretnénk tudni őt, (és az adakozók pénzét), megszűnik az alapvetően jó kapcsolat, és a továbbiakban olyan nehézségekkel kell szembenéznünk, ami lehetetlenné tenné az együttműködésünket.

Magam is tisztában voltam azzal, hogy egy 60 éves ember már kialakult személyiségű, van egy életformája, és tudtam, hogy ő már nem fog megváltozni. Nem is az volt a cél, hogy "megváltoztassuk". Viszont tisztában kellene lennie azzal, hogy ez most – bármennyire szeretnénk, hogy ne így legyen - tulajdonképpen egy egyszeri segítség. Ha az őt segítő emberek, a pénzt adományozók azt látják, hogy ő passzív, és nem partner, nem fognak tovább adakozni. Elvileg azért indult a csoport, hogy kimentsük a pillanatnyi életveszélyből, hogy ételt és meleg helyet biztosítsunk neki ezekre a téli hideg napokra. Valószínűleg Sándor sem akart ennél többet. De a gépezet beindult, az adományösszeg nőtt, és már a lakásfelújítást, bebútorozást, a villany visszakapcsolását szerveztük.


Nagy álmokat szőttünk, viszont  ezekben a napokban egyre több telefonhívás, privát üzenet jött (főleg az adakozóktól, akikkel rendszeres volt a kapcsolatunk), mely tele volt olyan kérdésekkel, amikre nem tudtam a választ.

A legtöbben azt kérdezték: "ki ez a nő tulajdonképpen? Nem akar-e majd beköltözni a lakásba? Ha drága, fizetős szállón laknak, és van munkájuk, hogyan fordulhatott elő, hogy Sándor (és a kutya) közben éheztek... tudjuk egyáltalán, kit, vagy kiket támogatunk tulajdonképpen?" 


Kb. itt körvonalazódott, hogy muszáj lesz feltennem Sándornak néhány olyan kérdést, amikről egészen addig nem esett szó. 
Tudtam, hogy túl kell esnünk ezen, és valahogy meg kell értetnem vele, hogy a tetteinek - vagyis inkább annak, amit nem tesz -  következményei vannak/lesznek, a jövőjére nézve. Valahogy meg kellett fogalmaznom, hogy a felelőtlen, inaktív hozzáállás újra, ugyanabba a helyzetbe fogja visszavetni. A kezdeti lépéseket megtettük, de neki is akarnia kell, vagyis leginkább neki kell(ene) akarnia (és tennie) az élete jobbításáért, hiszen ez az Ő élete. Arról nem beszélve, hogy ezt nem fogja tudni majd minden télen újra és újra eljátszani. Nem tudja így eltengetni a hátralevő életét. Leginkább pedig nem várhatja el élete végéig, hogy "csak" mások tegyenek az ő boldogulásáért.
Elhatároztam, megkérdezem őt, kicsoda is tulajdonképpen Barbara. A beszélgetés kb. így zajlott:

- Muszáj megkérdeznem most már Sándor, mivel az újságcikkből értesültem arról, hogy Barbara nem a lánya, tulajdonképpen akkor kije?
- Hát a nevelt lányom. De ez mindegy.
- És... hány éves kora óta neveli Barbarát?
- (Hallgatás)
- Akkor másképp tenném fel a kérdést: hány éves kora óta ismeri Barbarát?
- 30 éves kora óta.
- És most mennyi idős ő?
- 35.
- És ebben az öt évben mit tetszett nevelni rajta?
- Hát... inkább ő nevelt engem (hamiskásan nevet).
- És hogyan ismerkedtek meg?
- Egy munkahelyen dolgoztunk. Ő volt a főnököm (csop.vezető) a parkolóőr cégnél. (Sándor hangja itt "fagyosra" váltott.)
- Értem. Tehát akkor fogadta örökbe?
- Nem, nem fogadtam örökbe, csak mindig nagyon rendes volt hozzám, sokat beszélgettünk, és amolyan lelki társak, elválaszthatatlan barátok lettünk. Mi ezt a barátságot papírra is leírtuk és aláírtuk.
- ??????
- Akkor ez a papír egy amolyan "barátság-szerződés"?
- Olyasmi.
- Barbara tudta, hogy önnek van egy lakása?
- Igen.
- Jól értesültem arról, hogy Barbaráék azt tervezik, hogy beköltöznek magához?
- Ezt honnan veszi? Mondták, de nem magának.
- Nem, valóban, nekem csak továbbították ezt az információt.
- Akkor ezt vegyem úgy, hogy vannak "informátorai"?
- Nem feltétlenül kell ezt így érteni, de tény, hogy egyre többen keresnek meg ilyen - és hasonló - információkkal, kérdésekkel, és én nem nagyon tudok mit kezdeni ezekkel, ezért úgy gondoltam, személyesen önnel, illetve Barbarával próbálom ezeket tisztázni.
- Hát akkor "legyen elég" annyi, hogy amit én mondok, az úgy van.
- Értem, de az adakozók egyre bombáznak olyan kérdésekkel, amikre én nem tudom a választ, az aktivisták sem, a többi segítőnk sem. Ez hátráltatja is a munkánkat, egyre többen telefonálnak nekem ezzel kapcsolatban, és egyre több privát üzenetet kapok hasonló kételyekkel, kérdésekkel, kezd úgy tűnni a dolog, hogy engem vádolnak azzal, hogy becsaptam őket, hisz valótlanságokat állítottam önről, a lányáról, stb.
- Azt veszem észre, hogy maga is bizalmatlan velem szemben. Mindent elhisz, amit mások mondanak.
- Nem, nem erről van szó. De kérem, értse meg, én (más információk hiányában) nem tudom ezeket a kételyeket eloszlatni. Többnyire olyanok keresnek meg ezekkel a kérdésekkel, akik nem kis összegeket utaltak az adománygyűjtő számlára, és feléjük is magyarázattal tartozom.
Szeretnék találkozni önnel, és - ha lehet - Barbarával is személyesen, hogy megbeszélhessük ezeket a dolgokat. Én azt remélem ettől a találkozástól, hogy utána megnyugtató választ tudok adni a kételkedő, gyanakvó embereknek, akik eddig segítették őt.
Tény, hogy az a történet (kiplakátolt cédula), - minek alapján én nyitottam a csoportot -  tartalmaz egy alapvető (hogy finoman fogalmazzak) "pontatlanságot" - mégpedig azt, hogy "A lányomék hajléktalan szállón laknak, nem tudnak segíteni." Mint közben kiderült a "lányom" nem lányom (még csak nevelt lányom sem), hanem egy volt munkatárs, egy barát.
Az adakozók kezdenek elbizonytalanodni, amiatt is aggódnak,  nem fog-e beköltözni a fiatal, munkaképes pár abba a lakásba, amit mi rakatunk rendbe, teszünk élhetővé, az adományozók pénzéből, a segítők közreműködésével...
Leginkább a rezsiköltségtől félnek, hisz Sándorét még csak-csak ki tudnánk talán pótolni, de ha hárman laknak ott, azt már biztos nem. Mindenki attól tart, az igyekezetünk ellenére hamarosan ugyanott lesz Sándor, ahol január elseje előtt volt. Azt írják/mondják nekem, "nem egy fiatal, munkaképes pár számára küldtük az adományösszeget, hanem Sándor megsegítésére".
Muszáj lenne ezekről a dolgokról beszélgetnünk.
- Állunk elébe.
- Elkérhetném Barbara telefonszámát? Amikor kérte, hogy az ő kártyáját töltessem fel, felírtam valahova, de már nem találom.
- Most ezt így nem tudom... majd... hívjon fel holnap délelőtt, és akkor megadom.
- Visszahívhatnám inkább egy óra múlva?
- Most nem alkalmas, majd holnap.
Másnap délelőtt fél 12-ig vártam, hogy megcsörgessen, de nem jelentkezett. Ismét felhívtam.
- Biztosan sok elfoglaltsága volt, Sándor, és elfelejtette, de akkor kérhetném Barbara telefonszámát?
(A háttérben hallom Barbara hangját, aki mondja: "Mond meg neki, hogy most itt vagyok, tud velem beszélni. Nem kell megadni a számomat!"
- Igen, van elfoglaltságom, éppen a rólunk szóló újságcikket olvassuk a 168 órában. Itt van éppen a lányom, ha akar vele beszélni, most oda tudom adni.
- Nem, köszönöm, egyelőre a számot kérném szépen, hogy amikor már körvonalazódik, mikor is tudunk felutazni Budapestre, fel tudjam őt hívni, az időpont egyeztetés miatt.
(Sándor kelletlenül, de bediktálja a számot.)
- Köszönöm, és akkor most váltanék pár mondatot Barbarával, ha lehet.
(Telefon átadva)
- Azért kértem el a számodat, Barbara, mert fontos lenne, hogy találkozzunk, és beszélgessünk, lenne néhány kérdésem, amit szeretném, ha megválaszolnál - Sándor érdekében.
- Jó.
- Ha már tudom, hogy pontosan melyik napon tudunk felutazni, értesíteni foglak, hogy szabaddá tudd tenni magad. Most dolgozol?
- Most éppen nem, de vannak ajánlataim, és intéződnek a dolgok. De mikor jönnek, mert lehet, nekem pont akkor próbamunkára kell majd mennem valahova.
- Nem probléma, majd megvárjuk, míg végzel azon a helyen, hozzád fogunk igazodni.
- Jó.

Ennyi volt a beszélgetés.

(Látom,már eddig kész regény, szerettem volna rövidebben, de képtelenség, mert ha nem vagytok apró részletek birtokában is, nem érthetitek, hogyan jutottunk idáig.)

Kedd reggel felhívtam Sándort, hogy szerdán dél körül érkezünk, meghívnánk szeretettel egy csendes kis étterembe, ahol ebéd közben/után tudnánk nyugodtan beszélgetni.

Telefonon nem lehet ilyesmikről beszélni. Ahhoz, hogy legyen valamilyen benyomásom, látnom kell a beszélgető partnerem szemét, testbeszédét, amik alapján kirajzolódhat egy (még mindig nem biztos, hogy teljes és igaz) kép, de mindenképp több, mint amennyit egy telefonbeszélgetésből megtudhatnék.

Sándor azt mondta, rendben, vár bennünket.

Ez után felhívtam Barbarát is. Ez a beszélgetés (csak visszaidézve, tehát nem szó szerint pontosan) így zajlott:

Én: - Szeretném megkérdezni tőled, hogy hogyan alakulnak holnap a programjaid. Hívtak már próbanapra valamelyik munkahelyre? Tudod, amit tegnapelőtt említettél...
B.: - Nem hívtak, de kell nekik nagyon ember, szerintem azért nem hívtak még, mert rossz telefonszámot adtam meg nekik.
Én.: - Azért kérdezem ezt, mert holnap tudunk Pestre indulni, elég sűrű lesz a program (az admin-csoporttal is lesz megbeszélésünk), Sándorral is szeretnénk találkozni, vele négyszemközt, úgy, hogy nincs senki más ott, és nincsenek zavaró körülmények.
Úgy tűnik jelen pillanatban, hogy 2-3 óra környékén tudnánk időt szakítani arra, hogy veled is beszélgessünk kicsit. - Megfelelne neked ez az időpont?
B.: - Ezt most én nem tudom magának megmondani, majd hívjon fel holnap délelőtt, akkor talán...
Én.: - Őőőő.... mert? Akkor most van holnapra programod?
B.: - Nincs, de bármi előfordulhat, lehet, hogy épp holnap hívnak.
Én.: Mindenképp fontos lenne, hogy tudjunk találkozni, mert muszáj lenne beszélgetnünk a Sándort érintő dolgokról, és....
B.: - Ne haragudjon, de én most nem érek rá. Csak hogy tudja: épp a szociális munkásomnál vagyok, és épp beszélgetünk.
Én.: - Akkor mikor hívjalak legk.......
 Itt letette a telefont. Ennyi volt a beszélgetés.

Ez után hívtam Sándort. A beszélgetés - szintén kb. - így zajlott:
Én: - Holnap déltájban tudnánk holnap érkezni, és ahogy megbeszéltük,  beülnénk egy csendes kis étterembe, megebédelnénk, és közben (ill. utána) nyugodtan el tudnánk beszélgetni.
S.: - Köszönöm, ez megtiszteltetés a számomra.
Én: - Az előbb próbáltam Barbarával is időpontot egyeztetni, de beszélgetés közben lecsapta a telefont, eléggé elutasító és nagyon nyugtalan volt. Tulajdonképpen még most sem tudom, hogy hajlandó lesz-e találkozni velünk, de úgy érzem, hogy elzárkózik a beszélgetés elől.
S.: Épp most megyek Barbarához, tudom, hogy a szoc.munkásnál volt raporton, szóval mi most fogunk találkozni.
Én: - Sándor, megkérem, beszéljen Barbarával, próbálja meg elmagyarázni neki, mennyire fontos lenne, hogy találkozni tudjak vele. Annál is inkább, mert  a kételkedő, gyanakvó adományozókat, segítőket nekem meg kellene nyugtatnom, és ha tudunk beszélgetni, utána elmondhatom nekik, továbbra is felelősséget tudok vállalni, hogy nem egy hazugságra alapozott történet okán gyűjtjük Sándor számára a pénzt, és nem felesleges a befektetésünk, hogy a lakást élhetővé, lakhatóvá tegyük. Ezek az emberek tőlem kérik számon azt az állítást is, mi szerint Barbara a lánya, mivel ez volt kiírva a cédulára, miközben megtudták, hogy ez nem igaz, még csak a "nevelt lány" titulus sem, egyszerűen csak egy barátnőről van szó.
S.: - Ne tessék ilyet mondani, ő nekem nem a barátnőm, hanem a fogadott lányom. Egyébként volt valaki, aki nekem megmutatta a csoportbejegyzéseket a laptopján, és én sehol nem láttam semmilyen rosszindulatot, amiről ön beszél, ott mindenki csupa jókat írt rólunk.
Én: - Sándor, a gyanakvás és bizalmatlanság nem a nyílt színen folyik, ezeket a leveleket nekem privát üzenetekben küldik,  illetve felhívnak telefonon, és folyamatosan jönnek az információk a segítőktől is, akik önt látogatják rendszeresen.
S..: (egyre pattogósabb hangnemben, szinte már számon kérően): - Nem tudom, miért nem mondja meg nekem kerek-perec, hogy kik kételkednek és kik gyanakodnak Barbarára, hogy ő rosszat akarna nekem. Nekem van egy olyan érzésem, hogy Ágota maga sem nekem hisz, hanem nekik.
Pedig én tisztán és világosan elmondtam önnek, hogy Barbara nincs rossz hatással rám, és nem tesz nekem semmi rosszat!
Most is például, amíg mi beszélgetünk, hallom, hogy legalább öten próbáltak hívni, és ezeket az embereket majd most nekem vissza kell hívnom.
Én: - Tegyük le? Próbáljam később hívni? Akkor most nem ér rá Sándor velem beszélni?
S.: - Nem, nem azért mondtam, de hallom, hogy keresnek közben.
Én.: Sándor, nem kell visszahívnia senkit, akinek fontos, majd újra fogja hívni. A telefont nem azért töltöttük fel, hogy Sándor visszahívogasson embereket, hanem hogy velünk tudja tartani a kapcsolatot.
S.: - Ezt nem tetszik komolyan gondolni, ugye? Hát lehet, hogy épp munkaügyben hívnak, és akkor mi van?
Én: - Ha komoly munkaajánlattal hívta valaki, akkor vissza fogja hívni.
S.: - De itt is van már Barbara, akar vele beszélni, átadjam neki a telefont?
Én: - Igen, kérem szépen, akkor adja át neki a telefont, hátha dűlőre tudunk jutni, mikor is tudna holnap engem fogadni.
Hallom a háttérben Barbarát:
- Ne add oda a telefont, nem beszélek vele! Hát mit képzel ez? Ide-oda rángathat? Mit képzel magáról? (egyre hisztérikusabb a hangja, már visít.) Milyen jogon avatkozik bele az én életembe? Mond meg neki, szálljon le rólam, mert nem állok jót magamért!
Sándor: - Nem akar magával beszélni. Most nagyon ideges. Valaki vagy valami felzaklatta. De később megnyugszik, és utána biztosan tud majd vele beszélni.
(Ismét hallom a háttérben Barbarát: - Tedd le azt a telefont már! - üvölt).
Sándor lerakta a telefont. Ennyi volt a beszélgetésünk.

Kb. 3-5 perc múlva csörög a telefonom, a kijelzőn: SÁNDOR-VEJE -DÁVID. felveszem.
Nem igazán érteni, annyira torz a hang az artikulálatlan üvöltéstől, de mondatfoszlányok átjönnek:

- Ha még egyszer ba....gatni meri a feleségemet, én fogom megb...ni!
- Ne merészelje még egyszer felhívni, mert megkeresem, és kiverem magából a lelket is!
- Hordja el magát, és felejtse el a Barbarát, mert nem engedem, hogy tönkretegye a feleségemet!

Nagyjából ennyit tudok visszaadni, legalább 2-3 percig üvöltött, a többi is hasonló tartalmú lehetett, de csak az jött át, hogy fuldoklott, hörgött a felindultságtól, aztán ő is lecsapta a telefont. A férjem ott állt mellettem, hallotta, amit lehetett... még ebéd közben is remegtünk. :(

Másnap (tehát tegnap, szerdán) elindultunk a fővárosba. Abban egyeztünk meg Sándorral, hogy egy órával az előtt telefonálok, mielőtt megérkeznénk, mert ő a "lányánál" lesz, és ennyi idő kell neki onnan, míg hazaér. Így tettem. Azt mondta, ott lesz a megbeszélt időpontban.

Út közben hívott Monika Varga admin-társam, aktivistánk. Előző este ugyanis felhívta Sándort, elmondta, hogy a nap történései mennyire megdöbbentették és felháborították őt, különösen az, ahogy Sándor erre reagált (vagyis védelmébe vette a fiatalokat és teljesen jogosnak is találta a viselkedést).  Sándor azt kérdezte: "nem lehet hogy nekem van igazam? És nem lehet hogy én mást tudok, mint ami történt? Monika elmondta neki, hogy őt igazán nem Barbara és Dávid viselkedése érdekli, hanem az, hogy Sándor a fiatalokat védi és helyénvalónak tartja azt, ahogy velem "beszéltek". Sándor ezt kiabálta: "nem lehet, hogy védem a családomat?"  Monika azt felelte, hogy erre, ahogy ők viselkedtek, nincs mentség, így senkivel nem lehet beszélni, viselkedni. Sándor csak azt ismételgette egyre hangosabban kiabálva,  hogy ő a családját védi, majd lecsapta a telefont.

Az admin-társaim féltettek. Megszervezték, hogy ketten kivesznek egy nap szabadságot, és csatlakoznak hozzánk, mikor megyünk Sándorhoz, a helyzetre való tekintettel úgy gondolták, jobb ha többen vagyunk. Abban már nem reménykedhettünk, hogy Barbarával is tudunk beszélni, de semmi sem volt biztos...

Odaértünk a lakáshoz. Zörögtünk, a kutya ugatott, ajtót nem nyitott senki. Egy idő után felhívtam Sándort, és kérdeztem, mikor ér haza, mert mi már ott vagyunk. Sándor ezt válaszolta.

- Helyes. Akkor most azt tanácsolom, vigye el ebédelni a Monikát, és beszélje meg vele azt, amit velem beszélt volna. 

Ennyi volt, és letette a telefont. Amit mondott, azt olyan kárörvendően, olyan megalázóan mondta, hogy alig akartam hinni a fülemnek.
Nem reggel szólt, hogy ne menjünk, ne utazzunk olyan messzire, mert felesleges, nem akar találkozni velem. Még akkor sem mondta ezt, amikor egy órányira voltunk a lakásától.

Ez után az aktivistákkal beültünk egy kávézóba, és átbeszéltük az eddig történteket.
Ott, közvetlenül a történtek után bejelentettem a segítő társaknak, hogy én befejeztem. Ezt most is így gondolom, hogy azóta eltelt egy éjszaka és fél nap.
Kértem, ha úgy érzik, folytassák ezt a munkálkodást, már van külön számla, tehát a pénzgyűjtés terhét/gondjait is levették a vállamról, sok a félbehagyott intézkedés (ELMÜ, Önkormányzat, Családsegítő, szakemberek állnak készenlétben a fürdőszoba rendberakására), de én ezt már nem tudom szívvel lélekkel csinálni, sőt, már sehogyan sem, mert nagyon belefáradtam.

A segítő társaim véleménye:

Nem tudunk együtt dolgozni Sándorral, mivel folyamatosan ellehetetleníti a munkánkat azzal, hogy sorra derülnek ki dolgok, amik nem úgy vannak, ahogy elmondja. Eleinte azt gondoltuk, hogy feledékeny, hogy felületes, de amikor kiderült, hogy a félrevezetés, a nem igazmondás szándékos, akkor az már nem felvállalható. Nem lehet együttműködni olyan valakivel, aki ezért nem képes tenni. 
Ételért nem megy 150 métert, de telefont tölteni 12-13 km-t is utazik. Aki szándékosan nem működik együtt a szociális intézményekkel, az önkormányzattal, a munkaügyi központtal, aki törvényen felüliként viselkedik a kiszolgáltatottságában is, azon - hosszú távon és eredményesen - nem lehet segíteni. 
Nem lehet együttműködni olyannal, aki a munkánkat teherként éli meg, aki a kérdésekre ordítozással és vádakkal válaszol. Nem lehet segítséget nyújtani olyannak, aki a segítő kezekre életveszélyes fenyegetéssel, hisztirohammal és elfogadhatatlan viselkedéssel reagáló barátainak védőszárnyakat nyújt és bástyaként oltalmazza azokat. 

Nem lehet segíteni olyannak, aki maga képtelen a társadalmi beilleszkedésre, s a társadalomból önmaga szigeteli el magát, olyannal, aki szándékosan másokat anyagi teherrel terhel, mint akinek nem számít se pénz, se ember. Nem lehet olyanon segíteni, aki az őt felkaroló ember ellen fordul, aki annyira semmibe veszi az őt adományokkal segítő embereket, hogy a képviselőiket, akik személyesen keresik fel őt előre egyeztetett időpontban, nem fogadja, sőt nevetségessé téve őket elhordja mindennek, s lecsapja azt a telefont, melyen az adományozók pénzéből tud beszélni. A kapott adományokat nem magára, hanem másokra fordítja, az értékeire (telefon) nem vigyázz, hanem a szokásos hanyagságával éli tovább az életét...

Igen. És mi lesz a csoporttal, a csoporttagokkal, az aktivistákkal, akik annyi időt, pénzt, energiát fektettek már bele ebbe az ügybe? Mi már felelősek vagyunk értük is.  Mi lesz a számlán levő pénzzel, mit szólnak majd azok, akik adományoztak - bármilyen formában?

Késő este, mikor hazaértünk, azonnal a géphez ültem, és az adminokkal megpróbáltunk döntésre jutni. Ők sem akarták már ezt folytatni.
Úgy határoztunk, a legfontosabb és legsürgősebb feladat felvenni a kapcsolatot azokkal, akik pénzt utaltak, eléjük tárni a történteket, és kikérni a véleményüket, mit tegyünk. Utaljuk-e vissza az összegeket, egyenként mindenkinek, vagy várjunk, és ők keresnek más megoldást (más támogatásra szorulót), hisz semmiképp nem dönthetünk azok helyett, akik a pénzüket adták ehhez az ügyhöz.

Én azonban úgy gondolom, most, hogy készen lettem ezzel a "regénnyel", késlekedés nélkül megosztom veletek, remélve, hogy azok is rendszeresen olvassák az itteni tartalmakat, akik utaltak. Ők itt a csoportban  nyilvánosan, vagy privát üzenetben is nyilatkozhatnak.


Amikor nyitottam ezt a csoportot, akartam adni Sándornak egy esélyt, egy szebb, élhetőbb, gondtalanabb életre. Ehhez kaptam olyan segítő társakat, amilyet kívánnék minden segítségre szoruló embernek. 

A célunkat tulajdonképpen teljesítettük, hisz Sándor nem éhezik, nem fázik, hónapokra el van látva minden földi jóval. Otthona biztonsági rácsokkal ellátva, a havi bkv-bérlettel bárhova utazhat, s most már élheti az életét a mi "beleavatkozásunk" nélkül. Van egy múltja, ahogy mindannyiunknak, de lehet(ne) egy jobb jövője, ha ő is megpróbálna tenni egy keveset ezért. 
Úgy érzem, mi eddig mindent megtettünk, amit emberileg meg lehetett tenni, csak rajta múlt, hogy él-e a lehetőséggel...