OSZTÁLYTALÁLKOZÓ

- Aztán csinos legyél ám!

- Ja! Hogy a frászba' lehet az ember csinos "mindjárthatvannégy" évesen?

- Hát hozd ki magadból a legtöbbet! Ez a legkevesebb.  Hehe...

- Tudod... épp ma délután éledt fel a lázadó énem, mikor botorkáltam befelé a kertből gyomlálás után, hátam, lábam, derekam majd szétszakadt, és eljátszadoztam a gondolattal, hogy megjelenek ezen az osztálytalin, így, ahogy vagyok, a kis kertészkedős cuccomban, ahogy az ujjaim repedéseiben megül a fekete föld... és még hajat sem mosok. Mert pont nem akarom a legjobbat kihozni magamból. Az úgyis mindig csak egy erőlködés, és a végén szarabbul nézel ki, mint általában. Tegnap már el is követtem az első készülődős marhaságot. Tél óta nem festettem a hajam a megszokott színre, egészen fakó szőke már. Gondoltam átmosom kicsit a szokásos "világos rézvörös" festékkel. Nem hagyom majd 35 percig hatni, elég lesz öt perc, kicsit felélénkíti a fejemet. Na ebből lett (az öt perc alatt) olyan intenzív vörös, hogy bármekkora tömegben azonnal rám talált volna, aki keres. Teljesen mindegy amúgy. Úgyis mindenki mindenkinek azt fogja mondani: "dejólnézelki!" Közben jóleső érzéssel nyugtázzák, hogy rajtad is ott van az az 5-10-15(20) kiló plusz, és téged sem kímélt az idő, és majd mondják magukban: "pedig de szép lány volt..." . Én ezt nem akarom.


Aztán elalvás előtt tovább gondoltam mindezt. Tudom, hogy ott kell lennem.

Édes-keserű érzés, amikor 50 év emlékeit idézheted vissza a régi arcok láttán, amikor kamasz csitriként kerested a helyed abban az osztálytársi hierarchiában, ami - bárhogy is változnak az idők - mindig, mindenhol ugyanaz marad, ahol tényleg próbáltad a legjobbat kihozni magadból, és ahol annyi élmény farigcsálta a személyiségedet, ilyenre-olyanra...


A múlt évi találkozó rövid beszélgetéseiből hamar kiderült, ők semmit nem tudtak az igazságról, arról, milyen közegből indultam nap mint nap ebbe a kis közösségbe, hogyan küzdöttem, hogyan igyekeztem kompenzálni a "semmit nem érsz"-érzését,  hogy milyen hálás voltam egy-egy jó szóért, barátságos mosolyért, az elfogadásért. Nem tudhatták, mekkorákat nyeltem, mikor a gondosan becsomagolt tízórait majszolták, nem látták a fehérgalléros egyen-köpeny alatt a kék-zöld foltokat, nem tudták, hogy nem csak a testem, a lelkem is kék-zöld volt, mint ahogy azt sem, mekkora belső energiákat égettem el, hogy ugyanolyan gondtalannak, kiegyensúlyozottnak tűnjek, mint amilyennek őket láttam. Még azok sem tudták mindezt, akikkel különösen jó barátságban voltam.

Nem tudhatták, mennyire hálás vagyok azért, hogy azok alatt az iskolás évek alatt nem raktak plusz terheket a lelkemre, hogy közöttük soha nem kellett kiközösítve éreznem magam, hogy akkoriban egyedül ott, köztük érezhettem a feltétel nélküli elfogadást, némi szeretetet, amire jobban vágytam, és amire jobban szükségem volt akkoriban, mint bárki gondolta volna. Honnan is tudhatták volna, mennyire  fontos volt ez nekem.


Tudom, hogy ők felnőttként is elfogadóak, nem számít, hogy a találkozás előtt pár órával még a földet túrtam,  nem kell dugdosnom a kezeimet és nem fontos, hogy nem járok manikűröshöz, fodrászhoz, kozmetikushoz, mert nem eszerint ítélnek meg - ma sem.

El kell mennem, ott kell lennem, hogy találkozzam velük újra. Hogy megköszönhessem. 


Csak most jövök rá, mennyire hálás vagyok, és mennyire szerettem őket...