A hosszabb élet - ÉS AZ ÁR, AMIT FIZETÜNK ÉRTE 

Elképzelem magam, ahogy elindul bennem az enyészet, és már majd nem tudok járni, összekeverem a dolgokat, nem tudom magam ellátni - még a legelemibb szükségleteimet sem. 
Bepelenkáznak, kitörlik a hátsómat, megetetnek, és egész nap üldögélek vagy fekszem, és figyelem majd, ahogy múlik az idő. 
Nem akarom - nem tudom, és nem is akarom! - átélni azt az időt, amikor újra csecsemővé válok. Amikor partedlivel a nyakamban hagyom, hogy kanalazzák belém az ételt, miközben félig szunyókálok, le-lebicsakló fejjel... (- "Ketteske, na még egy kanálkával! Jóóókisláááány"!) 
Nekem ilyen pelenkás, partedlis, fenéktörlős "élet" nem kell. Nem akarom halogatni az öregség borzalmát, hogy cserébe megkapjam a leépülés, a sorvadás, a megalázottság méltatlan borzalmát. 
Mert az öregség önmagában nem megalázó. A megalázó az, amit el kell majd viselnem, csak azért, hogy tovább élhessek, hogy magatehetetlen legyek, és mások gondoskodására szoruljak. Ezt senki és semmi nem kényszerítheti rám!

Egész életemben irtóztam a méltóságvesztő helyzetektől, kórháztól, betegségtől, kiszolgáltatottságtól. 
Mindig önálló, teherbíró, független nő voltam, aki magam intéztem az életem ügyeit, aki elláttam a családom igényeit, akiben mindig volt annyi szeretet és erő, hogy mások is táplálkozhassanak belőle. 

Ott leszek én, aki mindig kézben tudtam tartani a dolgaimat, a valamikori büszke ember, - és akkor valaki tisztába tesz, és partedlit köt a nyakamba. Így lesz ez, míg meg nem vált a halál. Persze rengeteg fájdalommal spékelve. Nem lesz remény sem arra, hogy valaha visszanyerem a régi függetlenségemet, és az összes időm azzal telik onnantól, hogy várom - vágyom -  a megváltó elmúlást.
Ki kell dolgoznom egy tervet, hogy ezt elkerüljem.


Az elkerülhetetlen (?) enyészet

Elmúltam 60. Azelőtt úgy gondoltam erre az időszakra, hogy  ajándék lesz. Hogy az öregség majd szabadságot hoz magával. Hogy majd emelt fővel, a "tudás" birtokában, szelíd kedvességgel tekintek a világra. Mert szerethető leszek, olyan... kis aranyos... türelmes és mosolygós, minden barát  bölcs tanácsadója, arcomon a lelkem jóságával, ami "megszépít"... és egyre kedvesebb leszek a magam számára is. 
Úgy tíz-tizenöt éve még, mikor láttam kedves és szép,  idős nőket (igen is, vannak szép öreg asszonyok!), szinte vágytam már arra, hogy megérjem, hogy ilyen legyek, örömmel készültem az "arany korra".
Mert majd lehetek hajlott hátú, ráncos és  törékeny, fehér szöszös hajjal, szemem kékje megfakulhat, de a tűz, és a jóság ugyanúgy fog égni a lelkemben,  élettel tölt meg, és.... egyszerűen jó lesz majd velem lenni...

Aztán jöttek a fájdalmak. Az örökös, csontot, porcot, izmot, inat, beleket, zsigereket rágó fájdalom, a nap minden percében, felkeléstől lefekvésig, és még éjszaka is, nyaktól lábig, - mindenütt. 

Egészen tavalyig minden nyár enyhülést hozott az egyenletes melegével. Már tavasztól vártam ezt az enyhülést, ilyenkor kicsit levegőhöz jutottam, újra láttam; kék az ég, zöld a föld, hallottam, hogy csicseregnek a madarak, és azt a maradék fájdalmat már vidám daccal tűrtem és gyűrtem le, reményekkel teli, hogy őszig ismét könnyebb lesz kicsit.

De most... nem változott semmi. Már egy ideje nem változik semmi. Ez a 40 fok közeli Szahara csak kiszívott a testemből-lelkemből minden erőt. Ha végre vége lett, sokkoló hideg váltotta fel, kedvem lett volna befűteni a nyár közepén. És a fájdalom maradt, felerősödött, őrjítővé vált. 

A tűz, ami nemrég  élettel töltött meg, most alig-alig pislákol. Nagyon elfáradtam. Nem tudok már csevegni az én csodálatos barátaimmal (ami még borzasztóbb: - önmagammal sem), egyedül akarok lenni. Mert  már csak egy kialudt kandalló, vagyok,  készen arra, hogy átadjam magam a közelgő hidegnek, a kegyetlen és örök fagynak. És ez nem tartozik senki másra.
Nem tudok már melegséget sugározni. Nem tudok vigasztalni, bölcsen segíteni, nevetni, nem tudok már hasznára lenni senkinek. 

Miért nem tudom legyőzni ezt valahogy? Hogyan történhetett, hogy ilyen kiirthatatlanul belém költözött?  Egyáltalán - hogyan gondolta a Nagy Sorsalakító, hogy egyik kezével ad, a másikkal elvesz?
És ha adott egy igazi, szerető társat, hogyan gondolta, hogy - idő előtt - képtelenné tesz az Ő boldogítására?  Mert mosoly nélkül,  - a fájdalom örökös grimaszával az arcomon és a lelkemben - hogyan is lehetnék áldott sziget, ahol megpihenhet, feltöltődhet, ahol erőt gyűjthet a másik?

Ahogy telnek a napok, ahogy fogy az erőm az örökös küzdelemben - hogy uralkodom rajta, hogy az eredendően bennem levő életigenléssel, a pozitív látásmódommal, a vidámságommal legyőzöm, lekaszabolom, elűzöm - elfáradok.

Legvégső esetre itt van a tartalék muníció - a harag. Ez még vissza-visszahoz pár percre.
Szidom a fájdalmat, pörölök vele; - hogy képzeli, hogy átveszi az uralmat felettem, hogy van mersze engem - engem! - birtokolni!? Engem, aki 6 férfi helyett dolgoztam, ha kellett, nem is olyan rég, engem, aki dalolva gyűjtögettem a gyógynövényeket a mezőn, engem, aki 52 évesen lovagoltam, aki tele voltam erővel, élettel, - annyival, hogy mindig jutott másoknak is belőle!? Hogyan merészel engem így elemészteni?!

Űrszondák, Mars-kirándulások, génmanipulációval életre keltik az őslényeket (hurrá, mégis lesz igazi Jurassic park!), bejelentik, hogy megtalálták a rák ellenszerét, a szív- és érrendszeri panaszok gyógymódját, új oltásokat, egyre hatékonyabb antibiotikumokat, és egy csomó módszert fedeznek fel, amivel meghosszabbítják az ember életét... Hosszabb élet, a betegségek legyőzése,  - száz évre növelhető élettartam.
De minek, ha örökös a fájdalom - és majd elkerülhetetlen lesz a végső elgyengülés?

Akarok ilyen sokáig élni?