Jens férjem kollegája volt. Németországból települt az Őrségbe, nem sokkal a rendszerváltás után, hozta magával a lovait, aztán itt is vett hozzá még párat.
Mindaddig egyszerű „kamionos kollegák” voltak, míg Fecó meg nem tudta, hogy Jens lovas ember. Attól fogva volt közös téma, ami leginkább olyan formában merült ki, hogy Fecó szájtátva hallgatta Jens lovakról szóló történeteit.
Addigra már minden munkatárs tudta, hogy az én párom – velem együtt - amolyan lóimádó ember, meg azt is, hogy nincs lova egy szál sem.
Egy napon Jens azzal állt elő, hogy van egy eladó csikója.
– "Baráti áron, szinte ingyen neked adom, vedd meg öregem, ellesz majd nálatok" – mondta.
Fecó csak mosolyogva legyintett:: - Hova venném meg aranyapám, nincs minekünk olyan helyünk a háznál. Épp most kezdenénk bele a felújításba, vakolni kéne kívülről, festeni-mázolni belülről, tetőt javítani… Ezzel a belföldes pénzzel annak se érünk soha a végére. Meg aztán érteni sem értünk a lovakhoz, csak vágyunk utánuk, meg el-eljárunk olyan helyekre, ahol lehet „lónézni”, simogatni, vágyakozni…
Itthon aztán az én párom a szokásosnál kicsit izgatottabban kezdett az aznapi események mesélésébe, s hamar rá is tért a lényegre, - lovat ajánlottak neki megvételre…
Jót nevettünk, aztán felváltva humorizáltunk, hogy „persze, majd betesszük a fürdőszobába, aztán itatót már nem is kell csinálni neki” meg: „naná, nem gond, mindig marad annyi kaja… vagy ő is kap ropit, mint a kutyák, macskák…” És: „ majd átpályázok nemzetközibe, aztán dől a zsé, igaz, hogy nemrég házasodtunk, de hát ki akar annyit veled lenni…” :D stb.
Aztán egyszerre hallgattunk el, s néztünk a másik szemébe, annak is a legmélyébe.
Beszédes csönd volt az, hisz tudtuk, mitől ver erősebben mindkettőnk szíve, s azt is, milyen gyermeki vágyódással áhítozunk egy ló után, aki itt lenne velünk, akit tisztelve szeretnénk, minden jóval ellátnánk, akkor simogatnánk, amikor csak akarnánk…
- Aztán mekkora? – kérdem. És hol van? És mennyiért akarja adni?
De már nem is akartam hallani a választ. Gyorsan, gyorsan elhessegetni ezt az egész hülyeséget, - ez volt mindkettőnk lelkében – felelősséggel, felnőtt gondolkodással nem is lehet mást tenni! Meg is állapodtunk abban, hogy többé nem is gondolunk az egészre. Lezárjuk, beszélni sem fogunk róla.
Azon az éjszakán a szokásosnál kicsit több volt a „félálomban-simogatás”, a „valahogy nem jó ezen az oldalamon”, a rövid, pergő-képes álmok…lovak. Fehér lovak „barna” lovak, feketék, hatalmas kapcás dömperek… Legelészve, fűben fekve, vágtatva és bandukolva. Meg egy kiscsikó. Egy szép kiscsikó. – Olyan épp nekünk való…
Napokig nem beszéltünk RÓLA. Igaz, másról sem túl sokat. Valahogy kevesebb lett a mondandónk. Aztán hétvégén – szép szeptemberi nap volt, olyan igazi „kirándulni való”, - feldobtam a labdát:
- Bóklászunk egyet „valamerre”?
Egyszerre tört ki a nevetés mindkettőnkből. Persze, hogy tudtuk, hogy az a „valamerre” csak egy hely lehet, az Őrség, ott is egyedül Jens-ék tanyája, ami szóba jöhet.
- Csak megnézzük!
- Persze, mi másért mennénk?
- De komolyan, szívem, nehogy belelovald magad valami olyasmibe…
- Milyesmibe? Hülyének nézel? Tisztában vagyok én is, mekkora képtelenség lenne!
Lovunk, nekünk! Jaj, Fecóka, most hányszor mondod még el?!
S kicsivel később: - Mikor érünk már oda, legalább másfél órája utazunk. Ez már az Őrség?
- Nem, ez még nem az Őrség, és csak fél órája indultunk.
A birtokra érve Jens fogadott, széles vigyorral. Bemutatta a feleségét, aki a köszönésen kívül csak annyit tudott magyarul, hogy „Féri”, meg „Agnessz”.
Egyszerű, de tágas, tiszta tanya, hatalmas legelővel, nagy karámmal, takaros, nagy deszka-istállóval. És gyönyörűségesnél is gyönyörűségesebb, csillogó szőrű, szelíd lovakkal!
Át kell mennünk a szomszéd faluba, mert ott van a csikó – mondta Jens. – Tulajdonképpen nem az enyém, hanem tartozik nekem valaki a takarmány árával, és ezzel a csikóval tudja kifizetni. Jó kis hucul, majd meglátjátok.
Szabadkoztunk, hogy nem is olyan fontos, nem akarjuk megnézni, hisz itt is van elég ló, meg kiscsikó is…
És én akkor láttam meg... "A" KISCSIKÓT!
Egy ici-pici, göndör farkú- és sörényű, csillogó szemű, ugri-bugri pöttömöt, aki úgy szaladt oda hozzám, mintha én lennék az anyja, s azon nyomban szopni kezdte az ujjamat, amint hozzáértem a szájához. Aztán gondolt egyet – az anyué mégiscsak jobb – átváltott a kanca emlőjére, döfködte, nyúzta, ahogy érte…
- Ő mennyi idős?
- Két hónapos. Őt is eladom, mert amolyan „szerelem-gyerek”, úgy vettem a kisbéri kancát, hogy nem is tudtuk van benne. Aztán rákérdeztem a Misire, hogyan volt ez. – Ja, - mondta – lehet, hogy a gidrán elrendezte…
Közben „Muki” (mert akkor még ez volt a neve) épp nyelte befelé a gézszoknyámat, nem győztem kifelé húzni a szájából… alig akarta engedni. Aztán ficánkolva elrohant, majd visszafutott az anyjához, szopott néhány kortyot, s újra elszaladt.
Édes Istenem, ments meg minket, kérlek! Ne engedd, hogy elhaggyon a józan eszem, ne engedd, hogy szerelembe essek! A szemem sarkából láttam, vagy inkább csak éreztem, hogy Fecó engem figyel. És láttam a lelke mélyéről feltörő aggodalmat, a sajnálkozást, a féltést… Kétségbeesetten próbált arrébb vinni, hogy megmutassa, milyen szép kecskék, birkák vannak a másik karámban, és még egy vadmalac is túrta ott a földet. Aztán – mivel látta, hogy reménytelen a próbálkozás, mentő ötlete támadt:
- Na, akkor menjünk, nézzük meg azt a másikat!
- Jól van, öt kilométer az egész, akkor ugorjunk át – mondta Jens.
Ez a tanya kevésbé volt takaros, mint Jens-é, s itt a lovak sem voltak olyan szabadon, a szőrük sem volt olyan fényes, a szemük sem volt olyan vidám. Voltak azonban betonozott boxok, meg állások. Odaértünk ahhoz a boxhoz, amiben a kis hucul állt az anyjával, egy kazak kancával. Csak a feje látszott ki a magas deszkalapok mögül, szép kis sötétbarna fej, hatalmas szemek, neki is vékony, fehér csík a homlokán hosszában, mint Mukinak, dehogyis tudtuk mi még akkor azt, hogy az hóka :D) érdeklődve nyújtogatta a nyakát, hogy jobban lásson bennünket.
Ki lehetne engedni egy kicsit, hogy lássuk a járását? – Így Fecó.
Ijedten kaptam fel a fejem. Mit akar ezzel? Mért viselkedik úgy, mint egy „lóvásárló”? És rám sem figyel! Mintha ott se lennék… Mi történt az én felnőtt, felelősségteljesen gondolkodó férjemmel?!
Rémület fogott el, amint láttam, hogyan válik Fecó szeme kissé üvegessé, hogyan hatalmasodik el rajta az az eufórikus állapot, ami magában rejtett minden „veszélyt”, ami csak érhetett bennünket ott és akkor.
Tudtam, hogy a vesztünkbe rohanunk. De már én sem voltam ura önmagamnak, már „tárgyaltam” is Jens-sel; - akkor mennyi is lenne együtt a kettő? És akkor ez itt hány hónapos? És mikor lehet elválasztani? És mitől hucul ez a kis sötét?
Közben kiengedték a kiscsikót. Az anyját megelőzve balettozott előre, szapora, ringó kis szökkenésekkel. A farka az égnek meresztve, a tetejéről bojtban hullt vissza a gesztenye-szőr, fejét büszkén magasra tartva, büszkén, öntudatosan nyargalt ki a fa "istállóból"… (A gazdája szentségelve morgott: - „most aztán ölég lesz összeszedni”…)
Hazafelé megint csak hallgattunk. Súlyos volt ez a csend, vészterhes… Meg kéne szólalni, fel kéne ébresztenünk egymást! El kéne mondanunk, meg kéne osztanunk, mi kavarog bennünk!
Ki kéne jelenteni, hogy csak egy fellángolás volt, hogy van bennünk felelősségérzet, és tudunk józanul gondolkodni, és különben is kész röhej ez az egész…
- Akkor nyolcvanezer a kettőért…
- ...igen.
- Végül is az nem olyan sok…
- ...nem.
- Igaz, nincs semmilyen papírjuk, de nem a papír kell nekünk!
- Hanem mi?
- …
- Akkor most lesz két lovunk?
- Úgy néz ki…
Úgy pattantam Fecó nyakába, hogy fékeznie kellett. Meg is állt az út szélén, hogy rendesen kisírhassuk-nevethessük magunkat, hogy szorosan ölelve egymást, egymás szavába vágva tervezzük az istállót, a karámot, a piros- és zöld kötőféket, az új nevüket, a lovas könyveket, amiket megveszünk, a helyüket, az istállójukat, a sok tennivalót... - az ÚJ ÉLETÜNKET.
