Az alaptörténet (Blogarchívum; jan. 29.) 

http://tuzhelyorzo.blogspot.hu/2015_01_29_archive.html

Egy mentőakció tanulságai  

Felhívott valaki. Egy ember, aki ismerte Sándort-segítő történetünket, és aki kezdetektől a csoport tagja volt, ő maga is személyes, rendszeres kapcsolatot tartott vele.

Kérdései voltak. Olyan kérdések, amik bár homályosan, de bennem is megfogalmazódtak már, amikre magam is kerestem a választ, főleg amióta megszűntünk Sándorért munkálkodni.

De ezek a kérdések most konkrét mondatokban nekem szegeződtek.

Miközben próbáltam megfogalmazni a válaszaimat, a megbántottságom, a csalódottságom helyébe kételyek költöztek, főleg azt illetően, hogy jól, helyesen csináltam-e mindent.

Csak sejtéseim vannak, hogyan jutottunk idáig. Megpróbáltam összevetni okokat és következményeket, újraélni a gyanakvások kezdődő, nyugtalanító időszakát, azt az időszakot, amikor lassan, de biztosan azonosultam én is azokkal a félelmekkel, melyekkel a segítő társaim már régebben küzdöttek. 

Tisztán és világosan szerettem volna látni, hogyan alakult át bennem is az őszinte, feltételek nélküli segíteni akarás, hogyan változott félelem táplálta gyanakvó attitűddé, amivel egy ponttól én is úgy éreztem, hogy egy becsapott vesztes vagyok. 

Még most sem egyszerű és letisztult a kép, amikor pedig már kirajzolódott bennem egy másfajta rálátás az egész történetre. Pedig utólag - általában - mindent könnyebb tisztábban látni... 

Egy ember éhezett, és a fagyhalál veszélye fenyegette. Fel kellett tennem a kérdést önmagamnak: ha mindazokat tudom róla, róluk, amikre fény derült, akkor el sem kezdem ezt a segítő, mentő akciót? 

Való, igaz, Sándor nem vett részt a saját életének jobbításában. Nem volt együttműködő, a maga életét akarta élni, a saját törvényei szerint... Megpróbáltuk jobb belátásra bírni, azt akartuk, hogy ismerje fel, másképp kell hozzáállnia az élethez, hogy ne kerüljön újból ugyanabba a nyomorult, kilátástalan helyzetbe. Most tudtam meg, ő ezt megerőszakoltatásnak élte meg, úgy érezte, hogy "gondnokság alá helyeztük". Ha ezt tudom, hogyan oldottam volna meg, hogy senki ne sérüljön?

Egy vadidegen nővel lelki társak lettek, "fogadott lányaként" tekintett rá. Azt, hogy ő mégis a lányaként beszélt róla, ő nem érezte csalásnak, hazugságnak. 

Ez a nő ugyanúgy a saját törvényei szerint akar élni. Nem főzött Sándornak levest, nem rakott nála rendet, nem vágta le, nem mosta meg a haját, nem mosta ki a zokniját, és amit Sándor az adományainkból nekik adott, elvitték. 

Mindez ok lett volna arra, hogy ne próbáljunk meg segíteni neki? Erre a válasz egyértelmű nem.

Mivel én 200 kilométerre lakom a fővárostól, személyes benyomásaim nem lehettek, csak a segítő aktivisták elmondásaira, "megérzéseire" hagyatkozhattam. Azok pedig egyre rémisztőbbek voltak. 

Azt most nem elemezném, hogy az aktivisták hogyan hergelték önmagukat, a segítő társakat nap mint nap. De én.... én mitől is rémültem meg?

Talán nem attól, hogy nem tudott és nem is akart az elvárásainknak megfelelni. Talán még attól sem, ha esetleg hazudott, és nem is attól, hogy egy idő után kezdett úgy kinézni,  ő akarja diktálni a segítés hogyanját-mikéntjét. 

Amikor ezt a kesze-kusza hálót, ami akkorra körülvett, be akartam foltozni, ki akartam javítani,  elindultam Pestre, hozzá. Hogy találkozzunk, hogy megbeszéljünk dolgokat, hogy a szemébe nézhessek, hogy elmondhassa, mit érez, mi bántja, és én is elmondhassam, mi aggaszt, kérdezni tudjon, és válaszolhassak, kérdezhessek, és meghallgathassam a válaszaikat. Mert nem volt személyes kontaktusom, kapcsolatom vele. Telefonon nem lehet úgy és olyasmikről beszélni, mint egy személyes beszélgetésben. 

Talán nem is az elutasítás... hisz hogy milyen harcok dúlnak bennünk, azt egyedül magunk tudhatjuk. De a módja... 

Nem kérte, hogy ne induljak, pedig tudta, hogy nehéz lesz ez az utazás nekem. Megvárta, míg a lakása elé érek, és ott felhívom, majd jött a válasz: "- Vigye ebédelni a Mónikát, és mondja majd el neki, amit nekem mondott volna". 

Bevallom, én, ott, akkor, és még egy-két nappal a történtek után megengedtem magamnak egy kis luxus-sebnyalogatást. Bennem a gyanú ekkor kövesedett meg. Akkor, ott nem reméltem, hogy a megtépázott hitemet a jóban valaha is újra össze tudom rakosgatni egységes egésszé. 

  

Újra kezdeném? Meg akarnám menteni az éhségtől, a fagytól? Miközben mindezeket leírom, a válasz is megérlelődik bennem: igen. 

De csak annyit vállalnék fel, amivel egyedül is meg tudnék birkózni. Mert amikor a "partnerül" választott segítő társakkal nincs egyetértés alapvető morális kérdésekben, ott áll az ember, magára maradva, dupla annyi feladattal, mint amennyivel egy rászorulónak - alap szinten - segíthetne. 

Igen, segíteni akarnék. De csak most tudom,  már utólag, hogy ez korántsem olyan egyszerű út, mint amilyennek elképzeli az ember. 

Senki nem tudhatja, mi vár rá, amíg nincs benne a sűrűjében, amíg nem találkozik egy másik ember esendőségével, sérülékenységével, és még több ember másféle gondolkodásmódjával, az egyének, személyiségek, okok és törekvések keveredésének buktatóival, hogy aztán egy káosz közepén találja magát, és szembesüljön azzal, hogy segítőből könnyen bűnbakká válhat.