3.
SZEGÉNY GAZDAGOK...

 



A csikókkal jött némi elemózsia is, de a téli takarmányt, abrakot még be kellett szerezni.
Amikor ezen is túl voltunk, már kimerült a C-hitelkeret is, s hamarosan már a Citi Bank gyilkos-kamatú részleteit törlesztgettük. 

Ott álltunk több évre eladósodva, de még nem volt téli tüzelőnk. (Akkor még nem volt bevezetve a gázfűtés, erre már újabb – jelzálog-kölcsönt - vettünk fel. )
Nem okozott azonban problémát a részletek fizetése, hisz ezért hoztuk a döntést, Fecó „távollevős” munka-áldozatát, ezért "nyergelt át"  belföldezősből nemzetközi kamionossá.

Attól kezdve, hogy meglettek a csikó-gyerekeink, folyamatosan arra törekedtünk, hogy mind jobb körülményeket teremtsünk nekik.
Így született meg a külső SZÉNÁZÓ a nyalósó-tartóval, felette a TETŐ-vel,

s ahogyan kezdtek „lónyi” méretet ölteni, láttuk, a takarmány tárolása is csak úgy oldódik meg igazán, ha építünk egy hatalmas FEDELEST annak is.

Úgy két év múlva  Gábor-szomszédunk - (felfogadott segítőnk) csalános-liános-dzsumbujból kitisztított telkét is a ficánkolójukhoz, (legelőjükhöz) csatolhattuk, így már közel fél hektáron garázdálkodhattak. Ezzel egy időben Gábor-szomszédot "teljes-ellátátos főlovásszá" avanzsáltuk, ami hozzávetőlegesen kb. havi 60ezer jó magyar forint minuszt jelentett innentől a családi kasszának.
De volt segítség a nagyon nehéz munkákra, hisz én akkor már 48 éves voltam - és rokkant nyugdíjas.

KÉSZ LETT TEHÁT A LÓPARADICSOM.
Mindkettőnk élete fenekestől felfordult azzal, hogy Fecó „hétvégi férj” lett. Később már megszoktuk valamennyire, vagyis inkább beletörődtünk, nem szeretjük, de elfogadjuk ezt az életet.
Többször leültünk azóta, megejteni a „nagy-nagy beszélgetést”... pakoltuk felváltva „élet-mérlegünk” serpenyőjét, s hol egyik, hol másik fele süllyedt, de mindig oda lyukadtunk ki, maradjon így, egyőnk sem bírna már nélkülük élni.
Vacak egy érzés, hogy talán soha nem érünk a törlesztések végére, s nincs félretett "biztonsági tartalék", vagy ha van is, egy lóbetegség esetén az bizony kevés lenne.  Igaz, "megnyugtató" , hogy vannak még kimerítetlen (akár milliós) hitelkereteink arra az esetre, ha valami komolyabb baj érné bármelyik állatunkat.

HÁROM TAGÚ MÉNES

3 év után enyhén szólva is paradox lett a helyzet (ha jó kedvemben vagyok, még nevetni is tudok rajta), mert meg kellett mentenünk egy szörnyű állapotban levő öreg (vagyis csak 18 éves (ám állapotát tekintve aggkorú) angol telivért is. Így nézett ki az érkezése napján: 
Ma már jól táplált, csillogó szőrű, fiatalos, szép lovacska,  ficánkol, legelészik, fürdik a porban, vagy épp a szénázóból ropogtat, 

Ma már alig lehet megkülönböztetni Angyi-lovunkét   az ő kerek kufferjától  (Nyanyi b.oldalon) :) :):
Mindhármuknak paradicsomi életet akartunk, és ezért megtettünk minden tőlünk telhetőt.
 
A legmagasabb kamatú kölcsönt már letörlesztettük. Helyette voltak újabbak, amik azóta szintén lejártak, s vannak - lesznek - még újabbak… Cifra nyomorúság? Relatív szegénység? Relatív gazdagság?

Ha ŐK nem lennének, gondtalan jóllétben élhetnénk. Sosem kéne az árcímkéket böngésznem, lehetne akár két új - vagy nagyon fiatal, üzembiztos – autónk, ebédelhetnénk hébe-hóba' étteremben, (hogy a hétvégék ritka, becses együttlét-órái ne konyházással teljenek),  minden évben láthatnám a tengert, télen eljárhatnék uszodába, szoláriumba, manikűr-pedikűr, fodrász-kozmetikus, gyógymasszázs, drága arckrémek, stb....  Mondják is a fiaim - anya, minek nektek ez a három ló, elvisz minden pénzt, amit magatokra (vagy ránk) költhetnétek... :(
 
Nem értik, hogy ha nem lennének ŐK nekem, ugyan kevesebb lenne a munkám, több a pénzem, de itt ülhetnék frissen bongyorítva, szoli-barnán (és bambán... ), a kis finom, műkörmös ujjaimmal kopoghatnék az asztal lapján... és nagyon hiányozna valami. Lehet, nem is tudnám, mi az...Nem lenne a súlyos felelősség  a vállunkon, s nem lenne ennyi gond, munka sem. 
De nekünk velük teljes az életünk.
Mienk a lovaink jó illatú, finom, meleg, sima szőre, amit akkor simogatunk, amikor csak akarunk, az elégedett horkantás, a paták dobbanása, a széna roppanása,  amit nyári éjjeleken a hálószobánkban is hallani. A nyakamban szuszogó bársonyos ló-orr, a felém forduló, figyelő fülek, szemek, a szabad, örömittas  vágták látványa, a friss széna illata, a szalma aranyló csillogása...
Semmi kétség: -  GAZDAGOK VAGYUNK!

2. 
A LÓPARADICSOM MEGALKOTÁSA

Két és fél hónapunk volt arra, hogy megalkossuk a „lóparadicsomot”.

Miután hazajöttünk a lónézőből (és lóalkuszból), fizikai, és anyagi erőinket a csikók helyének megvalósítására koncentráltuk.

A zöldségeskert eldózerolásával kezdődött a NAAAGY MUTATVÁNY.
Isten veled ásó, kiskapa,isten veled gyomlálás, öntözés, paprika, paradicsom, uborka, kis – épp első, pár szem gyümölcsét hozó – gyümölcsfák!

Mivel a talaj elsimításakor aranyrögökön kívül minden előjött a földből (Szokol-rádió elemek, gyógyszeres üvegcsék, számtalan alsó és felső protézis,  rozsdás lábasok, zsíros bödön, törött üvegek, stb.) én még kb. egy hétig ástam-forgattam a földet, s dobáltam ki annak – jó pótkocsira való – „kincseit”, nehogy a kicsi paták már az első időben ezeknek essenek áldozatul…
Van ugyan a melléképületeink között egy 60 m2-es régi istálló, hosszában még mindig meglevő jászollal, de ennek a plafonja csak deszkázva van, néhol átlátni a padlástérbe, huzatos.
Ezért aztán inkább a kisebb, de fagerendás-plafonú, padlásterében agyaggal döngölt, masszív épületet választottuk, ami akár 3 lónak is kényelmes férőhely. Ennek falai ugyanúgy 65 cm. vastag somlói kékkőből készültek, mint a lakóházé. A kétszárnyas masszív akác-ajtót leszedtük, a mellette levő ablak üveges kereteit is. Szemben a két sarokban betonból felhúztunk egy-egy zabolót, és egy kb. 100 liter űrtartalmú itatót.
Ez után jött a vízvezetékszerelő, csap került a beton itatóvályú fölé. (Az egész udvarból fél nap alatt lövészárok lett, mert kb. 50 méterre volt a legközelebbi kerti csap -de sebaj.)
A zabolók mellé nagy vaskarikákat betonoztunk a falba, (ill. én, egyedül! = *nem kicsit büszke* )  kimeszeltük a nyáron hűsölő, télen melegedő "hálószobát". Kiderült ugyanis már az első télen, hogy a vastagon bealmozott, tágas helyiséget legfeljebb a kemény minuszokban, akkor is csak éjszakai alvásra használják, na meg a kánikulában (ilyenkor már alom nélkül) hűsölni, a bogarak elől nyugalmat keresni mentek csak ide - ja, és pottyintani :-D, mert az olyan jó, a friss alomra...
De a lényeg, hogy minden KÉSZ LETT, mire megérkeztek a lógyerekeink!

Az OTP-s A-hitelünk ezzel el is fogyott. Nem baj, van még a C-hitel, - s már vígan mentünk is a fatelepre karámnak való anyagért.

Amikor kész lett a karám, még gyorsan megműveltettünk egy telek-végi kb. 1000m2-es földdarabkát, (ahol addig KUKORICÁS volt) s bevetettük lucernával. Így maradt számukra kb. 3000 m2 legelészni, futkározni.

Késő ősszel szállítottuk „haza” ŐKET. A MI LOVAINKAT!

Körülbelül így érezhette magát, aki megnyerte a lottó- ötöst. Akkoriban nálunk boldogabb ember nem sok futkározott a világban.

1. ÚJ ÉLETÜNK - LOVAKKAL

Jens férjem kollegája volt. Németországból települt az Őrségbe, nem sokkal a rendszerváltás után, hozta magával a lovait, aztán itt is vett hozzá még párat.
Mindaddig egyszerű „kamionos kollegák” voltak, míg Fecó meg nem tudta, hogy Jens lovas ember. Attól fogva volt közös téma, ami leginkább olyan formában merült ki, hogy Fecó szájtátva hallgatta Jens lovakról szóló történeteit.
Addigra már minden munkatárs tudta, hogy az én párom – velem együtt - amolyan lóimádó ember, meg azt is, hogy nincs lova egy szál sem.

Egy napon Jens azzal állt elő, hogy van egy eladó csikója.
– "Baráti áron, szinte ingyen neked adom, vedd meg öregem, ellesz majd nálatok" – mondta.
Fecó csak mosolyogva legyintett:: - Hova venném meg aranyapám, nincs minekünk olyan helyünk a háznál. Épp most kezdenénk bele a felújításba, vakolni kéne kívülről, festeni-mázolni belülről, tetőt javítani… Ezzel a belföldes pénzzel annak se érünk soha a végére. Meg aztán érteni sem értünk a lovakhoz, csak vágyunk utánuk, meg el-eljárunk olyan helyekre, ahol lehet „lónézni”, simogatni, vágyakozni…

Itthon aztán az én párom a szokásosnál kicsit izgatottabban kezdett az aznapi események mesélésébe,  s hamar rá is tért a lényegre, - lovat ajánlottak neki megvételre…
Jót nevettünk, aztán felváltva humorizáltunk, hogy  „persze, majd betesszük a fürdőszobába, aztán itatót már nem is kell csinálni neki” meg: „naná, nem gond, mindig marad annyi kaja… vagy ő is kap ropit, mint a kutyák, macskák…” És: „ majd átpályázok nemzetközibe,  aztán dől a zsé, igaz, hogy nemrég házasodtunk, de hát ki akar annyit veled lenni…” :D stb.

Aztán egyszerre hallgattunk el, s néztünk a másik szemébe, annak is a legmélyébe.
Beszédes csönd volt az, hisz tudtuk, mitől ver erősebben mindkettőnk szíve, s azt is, milyen gyermeki vágyódással áhítozunk egy ló után, aki itt lenne velünk, akit tisztelve szeretnénk, minden jóval ellátnánk, akkor simogatnánk, amikor csak akarnánk…
- Aztán mekkora? – kérdem. És hol van? És mennyiért akarja adni?
De már nem is akartam hallani a választ. Gyorsan, gyorsan elhessegetni ezt az egész hülyeséget, - ez volt mindkettőnk lelkében – felelősséggel, felnőtt gondolkodással nem is lehet mást tenni! Meg is állapodtunk abban, hogy többé nem is gondolunk az egészre. Lezárjuk, beszélni sem fogunk róla.

Azon az éjszakán a szokásosnál kicsit több volt a „félálomban-simogatás”, a „valahogy nem jó ezen az oldalamon”, a rövid, pergő-képes álmok…lovak. Fehér lovak „barna” lovak, feketék, hatalmas kapcás dömperek… Legelészve, fűben fekve, vágtatva és bandukolva. Meg egy kiscsikó. Egy szép kiscsikó. – Olyan épp nekünk való…
Napokig nem beszéltünk RÓLA. Igaz, másról sem túl sokat. Valahogy kevesebb lett a mondandónk. Aztán hétvégén – szép szeptemberi nap volt, olyan igazi „kirándulni való”,  - feldobtam a labdát:
- Bóklászunk egyet „valamerre”?
Egyszerre tört ki a nevetés mindkettőnkből. Persze, hogy tudtuk, hogy az a „valamerre” csak egy hely lehet, az Őrség, ott is egyedül Jens-ék tanyája, ami szóba jöhet.

- Csak megnézzük!
- Persze, mi másért mennénk?
- De komolyan, szívem, nehogy belelovald magad valami olyasmibe…
- Milyesmibe? Hülyének nézel? Tisztában vagyok én is, mekkora képtelenség lenne!
Lovunk, nekünk! Jaj, Fecóka, most hányszor mondod még el?!

S kicsivel később: - Mikor érünk már oda, legalább másfél órája utazunk. Ez már az Őrség?
- Nem, ez még nem az Őrség, és csak fél órája indultunk.

A birtokra érve Jens fogadott, széles vigyorral. Bemutatta a feleségét, aki a köszönésen kívül csak annyit tudott magyarul, hogy „Féri”, meg „Agnessz”.
Egyszerű, de tágas, tiszta tanya, hatalmas legelővel, nagy karámmal, takaros, nagy deszka-istállóval. És gyönyörűségesnél is gyönyörűségesebb, csillogó szőrű, szelíd lovakkal!
Át kell mennünk a szomszéd faluba, mert ott van a csikó – mondta Jens. – Tulajdonképpen nem az enyém, hanem tartozik nekem valaki a takarmány árával, és ezzel a csikóval tudja kifizetni. Jó kis hucul, majd meglátjátok.
Szabadkoztunk, hogy nem is olyan fontos, nem akarjuk megnézni, hisz itt is van elég ló, meg kiscsikó is…

És én akkor láttam meg... "A" KISCSIKÓT!
Egy ici-pici, göndör farkú- és sörényű, csillogó szemű, ugri-bugri pöttömöt, aki úgy szaladt oda hozzám, mintha én lennék az anyja, s azon nyomban szopni kezdte az ujjamat, amint hozzáértem a szájához. Aztán gondolt egyet – az anyué mégiscsak jobb – átváltott a kanca emlőjére, döfködte, nyúzta, ahogy érte…
- Ő mennyi idős?
-  Két hónapos. Őt is eladom, mert amolyan „szerelem-gyerek”, úgy vettem a kisbéri kancát, hogy nem is tudtuk van benne. Aztán rákérdeztem a Misire, hogyan volt ez. – Ja, - mondta – lehet, hogy a gidrán elrendezte…
Közben „Muki” (mert akkor még ez volt a neve) épp nyelte befelé a gézszoknyámat, nem győztem kifelé húzni a szájából… alig akarta engedni. Aztán ficánkolva elrohant, majd visszafutott az anyjához, szopott néhány kortyot, s újra elszaladt.

Édes Istenem, ments meg minket, kérlek! Ne engedd, hogy elhaggyon a józan eszem, ne engedd, hogy szerelembe essek! A szemem sarkából láttam, vagy inkább csak éreztem, hogy Fecó engem figyel. És láttam a lelke mélyéről feltörő aggodalmat, a sajnálkozást, a féltést… Kétségbeesetten próbált arrébb vinni, hogy megmutassa, milyen szép kecskék, birkák vannak a másik karámban, és még egy vadmalac is túrta ott a földet. Aztán – mivel látta, hogy reménytelen a próbálkozás, mentő ötlete támadt:

- Na, akkor menjünk, nézzük meg azt a másikat!
- Jól van, öt kilométer az egész, akkor ugorjunk át – mondta Jens.
Ez a tanya kevésbé volt takaros, mint Jens-é, s itt a lovak sem voltak olyan szabadon, a szőrük sem volt olyan fényes, a szemük sem volt olyan vidám. Voltak azonban betonozott boxok, meg állások. Odaértünk ahhoz a boxhoz, amiben a kis hucul állt az anyjával, egy kazak kancával. Csak a feje látszott ki a magas deszkalapok mögül, szép kis sötétbarna fej, hatalmas szemek, neki is vékony, fehér csík a homlokán hosszában, mint Mukinak, dehogyis tudtuk mi még akkor azt, hogy az hóka :D) érdeklődve nyújtogatta a nyakát, hogy jobban lásson bennünket.

Ki lehetne engedni egy kicsit, hogy lássuk a járását? – Így Fecó.
Ijedten kaptam fel a fejem. Mit akar ezzel? Mért viselkedik úgy, mint egy „lóvásárló”? És rám sem figyel! Mintha ott se lennék… Mi történt az én felnőtt, felelősségteljesen gondolkodó férjemmel?!

 Rémület fogott el, amint láttam, hogyan válik Fecó szeme kissé üvegessé, hogyan hatalmasodik el rajta az az eufórikus állapot, ami magában rejtett minden „veszélyt”, ami csak érhetett bennünket ott és akkor.
Tudtam, hogy a vesztünkbe rohanunk. De már én sem voltam ura önmagamnak, már „tárgyaltam” is Jens-sel; - akkor mennyi is lenne együtt a kettő? És akkor ez itt hány hónapos? És mikor lehet elválasztani? És mitől hucul ez a kis sötét?

Közben kiengedték a kiscsikót. Az anyját megelőzve balettozott előre, szapora, ringó kis szökkenésekkel. A farka az égnek meresztve, a tetejéről bojtban hullt vissza a gesztenye-szőr, fejét büszkén magasra tartva, büszkén, öntudatosan nyargalt ki a fa "istállóból"… (A gazdája szentségelve morgott: - „most aztán ölég lesz összeszedni”…)

Hazafelé megint csak hallgattunk. Súlyos volt ez a csend, vészterhes… Meg kéne szólalni, fel kéne ébresztenünk egymást! El kéne mondanunk, meg kéne osztanunk, mi kavarog bennünk!
Ki kéne jelenteni, hogy csak egy fellángolás volt, hogy van bennünk felelősségérzet, és tudunk józanul gondolkodni, és különben is kész röhej ez az egész…
- Akkor nyolcvanezer a kettőért…
- ...igen.
- Végül is az nem olyan sok…
- ...nem.
- Igaz, nincs semmilyen papírjuk, de nem a papír kell nekünk!
- Hanem mi?
- …
- Akkor most lesz két lovunk?
- Úgy néz ki…
Úgy pattantam Fecó nyakába, hogy fékeznie kellett. Meg is állt az út szélén, hogy rendesen kisírhassuk-nevethessük magunkat, hogy szorosan ölelve egymást, egymás szavába vágva tervezzük az istállót, a karámot, a piros- és zöld kötőféket, az új nevüket, a lovas könyveket, amiket megveszünk, a helyüket, az istállójukat, a sok tennivalót... - az ÚJ ÉLETÜNKET.

A hosszabb élet - ÉS AZ ÁR, AMIT FIZETÜNK ÉRTE 

Elképzelem magam, ahogy elindul bennem az enyészet, és már majd nem tudok járni, összekeverem a dolgokat, nem tudom magam ellátni - még a legelemibb szükségleteimet sem. 
Bepelenkáznak, kitörlik a hátsómat, megetetnek, és egész nap üldögélek vagy fekszem, és figyelem majd, ahogy múlik az idő. 
Nem akarom - nem tudom, és nem is akarom! - átélni azt az időt, amikor újra csecsemővé válok. Amikor partedlivel a nyakamban hagyom, hogy kanalazzák belém az ételt, miközben félig szunyókálok, le-lebicsakló fejjel... (- "Ketteske, na még egy kanálkával! Jóóókisláááány"!) 
Nekem ilyen pelenkás, partedlis, fenéktörlős "élet" nem kell. Nem akarom halogatni az öregség borzalmát, hogy cserébe megkapjam a leépülés, a sorvadás, a megalázottság méltatlan borzalmát. 
Mert az öregség önmagában nem megalázó. A megalázó az, amit el kell majd viselnem, csak azért, hogy tovább élhessek, hogy magatehetetlen legyek, és mások gondoskodására szoruljak. Ezt senki és semmi nem kényszerítheti rám!

Egész életemben irtóztam a méltóságvesztő helyzetektől, kórháztól, betegségtől, kiszolgáltatottságtól. 
Mindig önálló, teherbíró, független nő voltam, aki magam intéztem az életem ügyeit, aki elláttam a családom igényeit, akiben mindig volt annyi szeretet és erő, hogy mások is táplálkozhassanak belőle. 

Ott leszek én, aki mindig kézben tudtam tartani a dolgaimat, a valamikori büszke ember, - és akkor valaki tisztába tesz, és partedlit köt a nyakamba. Így lesz ez, míg meg nem vált a halál. Persze rengeteg fájdalommal spékelve. Nem lesz remény sem arra, hogy valaha visszanyerem a régi függetlenségemet, és az összes időm azzal telik onnantól, hogy várom - vágyom -  a megváltó elmúlást.
Ki kell dolgoznom egy tervet, hogy ezt elkerüljem.


Az elkerülhetetlen (?) enyészet

Elmúltam 60. Azelőtt úgy gondoltam erre az időszakra, hogy  ajándék lesz. Hogy az öregség majd szabadságot hoz magával. Hogy majd emelt fővel, a "tudás" birtokában, szelíd kedvességgel tekintek a világra. Mert szerethető leszek, olyan... kis aranyos... türelmes és mosolygós, minden barát  bölcs tanácsadója, arcomon a lelkem jóságával, ami "megszépít"... és egyre kedvesebb leszek a magam számára is. 
Úgy tíz-tizenöt éve még, mikor láttam kedves és szép,  idős nőket (igen is, vannak szép öreg asszonyok!), szinte vágytam már arra, hogy megérjem, hogy ilyen legyek, örömmel készültem az "arany korra".
Mert majd lehetek hajlott hátú, ráncos és  törékeny, fehér szöszös hajjal, szemem kékje megfakulhat, de a tűz, és a jóság ugyanúgy fog égni a lelkemben,  élettel tölt meg, és.... egyszerűen jó lesz majd velem lenni...

Aztán jöttek a fájdalmak. Az örökös, csontot, porcot, izmot, inat, beleket, zsigereket rágó fájdalom, a nap minden percében, felkeléstől lefekvésig, és még éjszaka is, nyaktól lábig, - mindenütt. 

Egészen tavalyig minden nyár enyhülést hozott az egyenletes melegével. Már tavasztól vártam ezt az enyhülést, ilyenkor kicsit levegőhöz jutottam, újra láttam; kék az ég, zöld a föld, hallottam, hogy csicseregnek a madarak, és azt a maradék fájdalmat már vidám daccal tűrtem és gyűrtem le, reményekkel teli, hogy őszig ismét könnyebb lesz kicsit.

De most... nem változott semmi. Már egy ideje nem változik semmi. Ez a 40 fok közeli Szahara csak kiszívott a testemből-lelkemből minden erőt. Ha végre vége lett, sokkoló hideg váltotta fel, kedvem lett volna befűteni a nyár közepén. És a fájdalom maradt, felerősödött, őrjítővé vált. 

A tűz, ami nemrég  élettel töltött meg, most alig-alig pislákol. Nagyon elfáradtam. Nem tudok már csevegni az én csodálatos barátaimmal (ami még borzasztóbb: - önmagammal sem), egyedül akarok lenni. Mert  már csak egy kialudt kandalló, vagyok,  készen arra, hogy átadjam magam a közelgő hidegnek, a kegyetlen és örök fagynak. És ez nem tartozik senki másra.
Nem tudok már melegséget sugározni. Nem tudok vigasztalni, bölcsen segíteni, nevetni, nem tudok már hasznára lenni senkinek. 

Miért nem tudom legyőzni ezt valahogy? Hogyan történhetett, hogy ilyen kiirthatatlanul belém költözött?  Egyáltalán - hogyan gondolta a Nagy Sorsalakító, hogy egyik kezével ad, a másikkal elvesz?
És ha adott egy igazi, szerető társat, hogyan gondolta, hogy - idő előtt - képtelenné tesz az Ő boldogítására?  Mert mosoly nélkül,  - a fájdalom örökös grimaszával az arcomon és a lelkemben - hogyan is lehetnék áldott sziget, ahol megpihenhet, feltöltődhet, ahol erőt gyűjthet a másik?

Ahogy telnek a napok, ahogy fogy az erőm az örökös küzdelemben - hogy uralkodom rajta, hogy az eredendően bennem levő életigenléssel, a pozitív látásmódommal, a vidámságommal legyőzöm, lekaszabolom, elűzöm - elfáradok.

Legvégső esetre itt van a tartalék muníció - a harag. Ez még vissza-visszahoz pár percre.
Szidom a fájdalmat, pörölök vele; - hogy képzeli, hogy átveszi az uralmat felettem, hogy van mersze engem - engem! - birtokolni!? Engem, aki 6 férfi helyett dolgoztam, ha kellett, nem is olyan rég, engem, aki dalolva gyűjtögettem a gyógynövényeket a mezőn, engem, aki 52 évesen lovagoltam, aki tele voltam erővel, élettel, - annyival, hogy mindig jutott másoknak is belőle!? Hogyan merészel engem így elemészteni?!

Űrszondák, Mars-kirándulások, génmanipulációval életre keltik az őslényeket (hurrá, mégis lesz igazi Jurassic park!), bejelentik, hogy megtalálták a rák ellenszerét, a szív- és érrendszeri panaszok gyógymódját, új oltásokat, egyre hatékonyabb antibiotikumokat, és egy csomó módszert fedeznek fel, amivel meghosszabbítják az ember életét... Hosszabb élet, a betegségek legyőzése,  - száz évre növelhető élettartam.
De minek, ha örökös a fájdalom - és majd elkerülhetetlen lesz a végső elgyengülés?

Akarok ilyen sokáig élni?